Gy/ök-ör-ségek

Gyök-ér messzire ér

Nagyon örülök, hogy nyelvünk ősi gyöktermészete immár széles körben elismert. Aki ráérez ennek az ízére, könnyebben tud verset írni, bővebb lesz a szókincse, ha belemerül  hihetetlenül gazdag nyelvünk szóalkotási rejtelmeibe.

A gyökök olyanok, mint testünk építőkövei a sejtek, ezek a sejtek szaporodnak, nőnek képzőkkel, ragokkal a hangrend szabályait figyelembe véve szavakká, majd mondatokká, és lesznek a test: a magyar nyelv, a magyar beszéd. Ez a test mindig él azonban, fejlődik, tökéletesedik írott és íratlan  szabályai révén ősidőktől.

Alapnak tekinthetjük szavaink ősi gyökeit, amelyeket képzőkkel, jelekkel ellátva újabb és újabb szavakat alkothatunk. Nem mi alkotjuk mesterségesen, hanem a nyelv teremti meg évszázadok alatt a tudás fejlődésével  arányosan a logika, értelem, a világosság, a hangrend, a magyar nyelv  írott és íratlan szabályainak megfelelően/. Példa erre, sokáig nem volt teljes a latin ábécénk, mert  az sz, gy, cs, ty hangnak nem volt megfelelője, nem volt írott szabály./

De sajnos egyre több a vadhajtás, a belemagyarázás, ami természetes velejárója ennek az újra felfedezésnek. Sok amatőr tudós így szeretné bizonyítani felfedezéseit, hogy gyököl, ott és úgy, ahogy nem kellene, sőt új szavakat alkotna.

Ma igazi reneszánszát éli nyelvünk, hiszen most szabadul meg véglegesen a már 150 éve rárakott finnugor bilincsektől, amitől még Hóman Bálint és a marxista nagy nyelvészek sem tudtak szabadulni, holott ősi gyöktermészetén kívül nagyon sok hasznos dolgot megállapítottak nyelvünkről.

Így ma teljes nagyszerűségében, ősiségében szemlélhetjük édes anyanyelvünket. A magyar nyelv szóalkotási mechanizmusában három fontos szabály érvényesül. Vannak ősi gyökök, de vannak ősi képzők is /pl. l, g, z,  /, és ezek az ősi hangrend alapján ragasztódtak és ragasztódnak össze. Persze új képzők is vannak bőven, a régi, ősieket ma már nem mindig könnyű felismerni, leválasztani a szóról.

Az ősi gyököket felismerhetjük, ha msh párok közé próbálunk magánhangzókat illeszteni. Van ahol értelmes szó a gyök, van ahol már nem felismerhető, de van ahol nem lett belőle gyök.

Pl. tr, tar, tár, ter, tér, tor, tör, tőr, tur, túr, tür, tűr.

Vagy kp kap, káp, kep, kép, kop, köp, kúp, küp / nem lett gyök/ A káp, kep ma már nem önálló gyök, de szavakban, nevekben előfordulnak ma is. Pl. Kepes, esetleg káptalan, káposzta, stb. / az szt is képző, mert pl. régi egyházi énekben szerepel, marasztal, nyugosztalja, de hervaszt, zsibbaszt, keleszt, stb/

Ám ne essünk túlzásokba, ott ne keressünk gyököt, ahol nincs.

Újsütetű nyelvészektől olvastam:

Örül két gyökből áll: ör+ ül.  Szó sincs erről; az ör höz az l igeképző járult, és a hangrend miatt lett ül. Ld.: árul, nem ár+ ul, vagy őröl, nem őr+ öl, két gyök, hanem  szógyök + l igeképző és  magas vagy mély kötőhangzó.

Vagy az öröm az őr ből lett, azért, mert az őröm örült:)))

Inkább az örvend ör gyökéből jött létre m ősi képzővel. Aki örvend, öröme van. Így lett az öröm főnév,  amely az övé, és így lett az örül ige.

De akkor az érem, iram, uram, orom, áram, erem, üröm???? Az érem- nél magyarázhatjuk, hogy örült, mert elért valamit, így lett érem, az áram pedig ár-amlik a vezetékben, így lett áram, az iram az elviszi az irháját, siet, kifejezésben felismerhető az ir gyök, tehát nem használatos gyök ma már az ir gyök.

Erem, uram, er, úr, + az m birtokjel jel E/1, de az ürömöt nem tudom ma már megmagyarázni, de lehet, hogy egy biológus igen, miért ürömvirág.

Az m tehát egy ősi képző lehetett, ma birtokjelként használatos.

Érdekes  a Ten magyarázata az Isten szóban: Ezt még az indoeurópai nyelvek Stone, Stein szavával is összehozták, miszerint benne van a Ten, mint a keménység a kő jele. Ez badarság, a magyar nyelvnek köze nincs az indoeurópai nyelvekhez. Pláne e két nyelvben Isten a Good, Gott, a jó jelentésű.

Én így magyarázom: Az Isten szó ten szótagja a legősibb kommunikációra utal, Te vagy Isten, tenmagad, vagyis Én is.

Te is Isten vagy! Ez a magyar ősi  magyarázat, bizonyára az ősmagyar keresztények így beszéltek: Te Is Ten, Én Is Ten, ezért kezdődnek az imádságok, ősi dalok is így. Én Istenem, adjál szállást…, 
Én Istenem, jó Istenem, stb..

Az angol és a német kő szó után még összehozta a „nyelvész” a tannal, majd a ténnyel. Persze, tan-ulni soha nem késő, de ez már egy másik jelentése a tn msh párból lett gyöknek. Persze Isten tan-ít mindenkit, Tón-i-t, Tün-dé-t,  tán mindenkit, ez tény. Ennyi tan-ítás után tűn-ök tén-leg, mielőtt ten-gerbe ten-nél  te- engem, tenmagamat.